Az U.S. Navy 1938 januárjában kezdte a prototípus repülési tesztjeit, és 54 db rendelt az 1100 LE-s 1820-34-es Cyclone motorral készítendő F2A-1-es szériából. A fegyverzet két szinkronizált géppuskából állt, az egyik 7,7 a másik 12,7 mm-es űrméretű volt. A gyenge szerkezetű futómű már akkor gondot okozott. A hordozókon normálisnak számító kemény leérkezések során ugyanis becsuklott az egész futómű. Egyetlen előnye a pilóták életét megkönnyítő hidraulikus működtetés volt.
A szerződést ugyan megkaparintotta a cég, csak épp a teljesítéssel állt hadilábon. 1938-ban mindösszesen 11 db gépet tudott átadni az U.S. Navy-nak, ami a Saratoga hordozó VF-3-as századának átfegyverzéséhez kevésnek bizonyult. A probléma az üzem volt, ahol a gépek készültek. Négy emeleten folyt a munka, a részegységeket teherlifttel szállították a végszereldébe, ahol összeállították a gépeket, majd ismét szétszerelték, beládázták, majd teherautókkal a reptérre fuvarozták, ahol összerakták, és berepülték.
Mint ismeretes az USA egészen 1941 decemberéig kimaradt a háborúból, az ország fegyvergyártói viszont nagy hasznot húztak a konfliktusból. A Brewster első gépeit Finnországnak adta el, melyet 1939 novemberében megtámadott a Szovjetunió. Az üzlettel egyetértett az USA külügyminisztériuma, és kérte a flottától, hogy a még le nem szállított 43 gépet engedje át a finneknek. Az állami támogatással kifejlesztett motort, teleszkópos célzót, és rádió iránymérőt azonban lecserélték. Így egy gyengébb 950 LE-s motorral, primitív gyűrűs irányzékkal, az iránymérőhöz padig egyszerűbb RDF antennával szereltek fel. A fegyverzetet viszont megduplázták, egy-egy 12,7mm-es géppuskával, melyeket a szárnyakba építettek be. Az ilyenformán módosított gépeket a gyárban B-239-es jelzéssel látták el.
1940 februárjában utazott Jorma Karhunen főhadnagy az összeszerelés helyére Svédországba, hogy a finnek képviseletében kipróbálja az érkező Brewstereket.Első benyomása nem volt a legjobb, mert a gépek egyikének kenési probléma miatt besült a motorja. Robert Winston a gyár pilótája úgy gondolta valamit tennie kell, hogy helyreállítsa finnek megrendült bizalmát. Az amerikai légiharcra hívta ki azt az olaszt, aki a Fiat G.50-es Freccia gépeket repülte be A nyitott fülkés Fiat valamivel gyorsabb volt, ám a Brewster szűkebben fordult. Winston képes is volt addig a hevesen manőverező olasz mögött maradni, amig az billegetve a harc végét nem jelezte. Ez már tetszett a finneknek is!
A Brewsterekből Belgium is rendelt 40 db-ot, ebből azonban csak kettőt tudtak leszállítani addig, ameddig a német csapatok lerohanták Belgiumot.A rendelést Franciaország vette át, de letette a fegyver mielőtt a gépek megérkeztek volna. A hányatott sorsú Brewsterek zöme végül a RAF-nál kötött ki. Egy tucatot a Royal Navy repülői is kaptak. A britek olyan kevés harcigépet gyártottak abban az időben,hogy a gyarmatok védelmére megrendeltek még 170 db-ot. A gyárból ezek B-339E-ként kerültek ki. A módosítás nem csak a nevet érintette. Miattuk a felszállótömeg 450 kg-al nőtt, a motorokat pedig a TWA légitársaság kiselejtezett utasszállítóiból szerelték át. A típus nem szerepelt túl jól a japánok ellen. Az utolsó Buffalo-verziót holland megrendelésre készítették. Az F2A-3-as exportváltozata a B-439-es jelzést kapta. Az összesen 20 példány azonban a megrendelő gyarmati csapatok időközben elszenvedett teljes veresége miatt az USA-ban maradt. A gépeket az amerikai hadsereg légiereje az USAAF kapta meg.
Folyt.köv!
101/9_Elbundy
